Ez a poszt már régóta ül a blogmotorban, szerintem én leszek az utolsó a résztvevők közül, aki megosztja a gondolatait a címben szereplő eseményről.
Fura így világjárvány és utazási korlátozások idején úti beszámolót írni, de legalább fejben és a képeket nézve utazhatok. Jöjjön tehát a blog (eddigi) leghosszabb cikke. A menő weboldalak kiírják az olvasási időt, én meg sem próbálkozok vele. Tényleg hosszú bejegyzés következik! Én szóltam!
Úgy alakult, hogy tavaly, az év második felére maradt jó sok szabadnapom. Nézegettem, hogy mire lehetne felhasználni, ekkor futottam bele (másodszorra) a Nomad Cruise (NC a továbbiakban) elnevezésű üzleti konferenciába, melyet egy óceánjárón tartanak. A 10. NC-re (NCX) szerettem volna menni, mert az egy közel-keleti – fűszerkedvelő szemmel tökéletes – hajóút, szép megállókkal, athéni indulással, dubai érkezéssel. A jelentkezésnél kiderült, hogy a helyek olyanoknak vannak fenntartva, akik már voltak hasonló eseményen, így én nem tudtam azon részt venni, nagy bánatomra. Helyette a NC9-re mehettem, mely egy 13 napos Atlanti-óceánt átszelő út, barcelonai indulás, 3 megálló, majd Brazília.
Tudom, Brazília nem hangzik rosszul. Sokkal jobban vonzott mindig a Közel-Kelet, mint Dél-Amerika, így egy picit csalódottan vettem tudomást arról, hogy nem mehetek a NCX-re. Ettől függetlenül csábító volt, hogy végre először vendégként vehetek részt egy óceánjáró hajóúton. (18 hónapot dolgoztam óceánjárón, fotósként.)
Jelentkezés
A Nomad Cruise ( http://nomadcruise.com/ ) weboldalán elolvastam az összes információt töviről-hegyire, beszéltem ismerősömmel, aki korábban volt, majd végül rányomtam a jelentkezés gombra. Jöhetett az eurós utalás, mely a bankomnál horror összeggel járt volna, szerencsére a Revolut neobank használója vagyok, így ingyen tudtam eurót (is) utalni.
Ahogy közeledett az időpont, egyre izgatottabban vártam az indulást, foglaltam a repülőjegye(ke)t, szállást Barcelonába. A szervezők létrehoztak egy zárt Facebook csoportot nekünk, így előre lehetett ismerkedni, beszélgetni, programötleteket előkészíteni az útra.
Szintén volt egy meet-up Budapesten a Szikra Coworkingben, néhány héttel az indulás előtt, így már néhány embert megismertem a nagy út előtt. Ekkor derült ki számomra, hogy körülbelül én leszek az egyetlen, aki Brazíliából rögtön hazafelé veszi az irányt, a többi digitális nomád több napra, hetekre, hónapokra tervez maradni, néhányan pedig be akarják járni Dél-Amerikát. (Vagy legalábbis egy részét.) Sajnos nekem ez a “luxus” nem volt opció a limitált szabadság miatt.
Ja, igen: ki is az a digitális nomád?
Olyan vállalkozók, szabadúszók, akik helyfüggetlenül tudnak dolgozni, munkájukhoz többnyire egy laptopra és internetre van szükségük, és általában utaznak ide-oda. Én nem vagyok digitális nomád, pedig a jelenlegi munkámat simán tudnám így végezni. Hiába, a nagyvállalati környezet (még) nem annyira elfogadó a távoli munkával kapcsolatban. Kíváncsi vagyok mit hoz a korona utáni időszak.
Ha esetleg többet olvasnátok a digitális nomádokról, ajánlom az ebben a témában tőlem sokkal hitelesebben írók – Majsai Richárd: https://freelancerblog.hu/kik-azok-digitalis-nomadok/ vagy Backpacker.hu: http://www.backpacker.hu/digitalis-nomadok-honnan-van-munka/ – ide vonatkozó írásait.
Lehetne kérdezni, hogy:
ha nem vagy digitális nomád, akkor mit csinálsz egy ilyen témájú, úszó konferencián?
Lehet, hogy a jelenlegi helyemen nem opció, de később előfordulhat, hogy szélesebb körben elfogadottá válik. Illetve kíváncsi is vagyok. Na, térjünk vissza az úti beszámolóhoz:
Barcelona, indulás
A barcelonai néhány nap végül egy családi (szülős, tesós) nyaralás lett, így az eredeti terveket (Couchsurfing, vagy hostel közösen a résztvevőkkel, bandázás) kicsit felül kellett írni, de így legalább tudtunk egy pár napos családi kiruccanást eszközölni.
Egy hajnali géppel el is indultunk, így öten, majd a hosszú hétvége alatt bejártuk Barcelonát, ettünk jókat (és rosszabbakat), néha kicsit túlvállaltuk magunkat sétaügyileg, beszélgettünk, majd végül útnak indítottak, mert a család aznap repült haza, mikor az én hajóm megkezdte a majd’ két hetes útját. Kicsit déjá vum volt, mert volt már ilyen, hogy felraktak a repülőre, hogy utána egy hajón töltsek “pár” napot, de most először ott voltak a hajó indulásának a városában.
A kikötőbe érve, meglátva a sort poggyász leadáshoz, egy másodperc alatt átértékeltem a kis hátizsákos utazás jelentőségét, de aztán meg is győztem magam, hogy az még mindig nem nekem való. A sorban állás legalább lehetőséget adott egy kis beszélgetésre, megosztva egymással a napon állás fájdalmait. Így a hajóra már +3 új amerikai ismerőssel szálltam fel.
A hajó – Pullmantur Sovereign
A hajót nem csak mi, “Nomad Cruiserek”, foglaltuk el, hanem voltak rajtunk kívül “normális emberek” is, akik Spanyolországból szerettek volna eljutni Brazíliába, vagy csak az Atlanti-óceánt és az Egyenlítőt akarták átszelni. A teljes létszámról mindig eltérő információk keringtek, korábbi tapasztalatom alapján 1000-1500-ra saccolnám a teljes vendégszámot, amiből a NC csoport 300 (egészen pontosan 299.5) helyet foglalt el.
A hajó igazából semmi extra, egy “kiszuperált” Royal Caribbean hajó, mely jelenleg a Pullmantur flottáját képezi. Kapom mindjárt, hogy luxushajó, biztos minden gyönyörű. Nem. Hotelként egy alsó kategóriás, európai háromcsillagos szállodának megfelelő úszó konzerv. De itt nem is a hajó volt a lényeg, hanem a résztvevő nomádok és a programok, melyekről ígérem elkezdek mindjárt regélni. A beszálláskor volt egy plusz körünk, ami alatt beregisztráltunk, megkaptuk a karszalagot, egy kis welcome csomagot és mehettünk ebédelni. Ekkor találkoztam először a szobatársammal, a lengyel Roberttel, így elkezdődhetett az ismerkedés egy ebéd mellett.
A szoba elfoglalásakor a háromcsillagos kép nem változott, igaz, a legolcsóbb szobát béreltem, mert tudtam, hogy majd csak aludni megyek oda, így nem akartam plusz pénzt költeni az ablakra, erkélyre, lakosztályra. A hajó gyomrában lévő ablaktalan szobát már-már megszoktam a korábbi munkám során, így gondoltam most sem lesz gond. (Nem is volt, csak a TV-n ment a navigációs információs csatorna: a “szegény” ember / hajón dolgozó ablaka. Régi szép idők.) Plusz pont: segít a tengeri betegség leküzdésében, ha nem látod mozogni a vizet. Legalábbis nekem.
Örültem, hogy végre a biztonsági eligazításon nem kellett viselnem a láthatósági mellényt, terelgetni embereket (mint anno), hanem engem terelgethettek a gyülekezőhelyemre. Kicsit késve ugyan, de ezután el is kezdődhetett minden szempontból az út.
Nomad Cruise – Első lépések, szabályok
Mindenki névtábláján volt egy piktogram (főleg állatos), mely az első napra egy “törzsbe” (tribe) sorolta az embereket. Ha megtaláltuk a tribeot, akkor a törzsfőnökkel (inkább vezetővel) együtt végigmentünk a hajó fontosabb részein, közben pedig spontán vagy vezetett ismerkedés zajlott. Ezáltal egyből több új ismerősre tettünk szert.
Az étteremben az asztalok el voltak különítve számunkra, amiket az út folyamán többnyire véletlenszerűen foglaltunk el. Voltak, akik minden este más helyre ültek, valakik meg a szokott társasággal költötték el a vacsorájukat. Első este kint volt az asztalon a piktogram, és az ismerkedést folytatva, együtt vacsoráztunk. Ezután nyitó esemény, szabályok megosztása, időrend ismertetése következett.
Szabályok? Egy cruise-on? Igen, egy ilyen közösségben (is) nagyon fontos ezek létrehozása, és betartása.
A Nomad Cruise több, jól működő szabályt használ, csak címszavakban:
- “A hétparancsolat“
- Nyitottság
- Megosztás
- Tisztelet
- Felelősség
- Részvétel
- Kedvesség
- Beleegyezés
- Silent Fox
- Azaz csendes róka. Képzelj el egy “becsukott szájú metálvillát”, na ez a Silent Fox. Ha felmutatja az előadó egy előadáson, akkor mindenkinek mutatni kell, és ezzel együtt be kell fejezni beszélgetést. Nagyon hatásos!
Ezután kezdődhetett a nyitóbuli, a 360 Bar és diszkó útvonalon. Mondanom sem kell, többen “kimaxolták” az all-inclusive italfogyasztást az este folyamán, így a másnap eléggé érdekes volt, melyet teljes egészében vízen töltöttünk.
Nomad Cruise – Programok
Meglepően sokan jelentek meg az első előadáson, ezzel el is kezdődött a konferencia “tanulós” része. A több napnyi előadás-sorozat sok témát érintett. Például közösségi média, mindset, üzleti élet, vállalkozás, nomád és szabadúszó életmód, produktivitás, innováció, utazás, boldogság, fenntarthatóság, non-profit, hollywoodi sztorik egy Oscar-díjas producer előadásában. Ezek mellett workshopok és önszerveződő csoportok is voltak, rengeteg témában. Tényleg rengeteg: meditáció, jóga, akrojóga, tánc, automatizálás, nyelvtanulás, pszichológia, marketing, adattudományok, ecommerce, bármi. Mindenki felírhatta az ötletét, hogy milyen témájú szerveződést szeretne, és erre lehetett az üzenőfalon feliratkozni.
Mi a Silent Disco ötletét hoztuk be, mert már meguntuk a brazil / latin zenét a diszkóban. Az elején azt hittük senki nem fog jönni, de aztán beindult a hajó hátuljában a buli. Sokan azért csatlakoztak, mert láttak minket csendben táncolni: mindenki eltérő stílusban, különböző zenére. Nagyon jó élmény volt, azt hallgathatta az ember, amit szeret, és közben láthatta mások arcán, hogy ez nekik is hasonló örömet okoz.
Volt még egy Piranha tank elnevezésű ötletverseny, masterminds sessionök, random beszélgetések, ötletelések, a Talent show, és még sok minden, ami nem jut hirtelen eszembe. Rengeteg program volt, nem is bírtam mindegyikre elmenni, mert picit pihennem is kellett.
Gibraltár
Az első megállónk volt az indulás óta. Sokan azért megérezték a mozgást, volt egy kicsit “keményebb tengerünk” is, így örültek, hogy partra szálltunk. Ekkor még nem gondoltak bele, hogy Brazília előtt egy röpke 5 napot leszünk egyhuzamban vízen. Nagyon rövid megálló volt: megnéztük a Rock of Gibraltárt, az ott élő majmokat, fotózgattunk, örültünk a csomagunkban foglalt EU-s roamingnak.
Apropó, internet. A hajón jó pénzért volt elérhető a net, az is sokszor szörnyű sebességgel, de voltak bejáratott helyek, ahol még a videóhívást is sikerült kivitelezni. (A nem tudom hányadik mentőcsónak mellett egy kis beszögellésben…)
Ezután ismét egy sea day következett, mely a korábban említett programlehetőségeket rejtette magában.
Tenerife, Kanári-szigetek
Az útban az is jó volt, hogy olyan helyekre vitt, ahol korábban még nem jártam. Ilyen volt a Kanári-szigetek is. Itt viszonylag hosszabb időt töltöttünk, de én már jó előre lefoglaltam egy buszos utat a Teide Nemzeti Parkba, mely remek választásnak bizonyult. Többen furcsállva kérdezték:
Az itt töltött pár órát biztosan cirka 3-4 óra buszozással akarjuk tölteni?
Mi a kétkedők ellenére két busznyi emberrel, és egy nagyon kedves idegenvezetővel útnak indultunk. Gyönyörködtünk a folyamatosan változó flórában és környezetben, mely egyszer fenyőerdő, egyszer egy marsbéli táj képét vette fel. Nagyon szép volt a felhők fölött buszozni, majd végül eljutni a Teidehez.
A szép idő ellenére azért hideg volt így november végén, de szeretem a hűvös, tiszta levegőt, így teljesen feltöltött.
Tenerife pár órája után két napnyi etap várt ránk az óceánon, Afrika partjai mentén szeltük a habokat a következő célállomásig. Körülbelül ekkor ütött be először az, hogy néha nehezemre esik sok ideig megnyílni, csoportbeszélgetésekben részt venni, így párszor kivontam magam a “kötelező” programok alól, egy-egy emberrel beszélgettem, olvastam, zenét hallgattam, és csak élveztem a ringatózást. Ez mindig teljesen feltöltött, így újult erővel folytathattam a teljes részvételt.
Mindelo, Zöld-foki Köztársaság
Eljött a kedvenc megállóm napja. Hangulatos afrikai sziget, mely a Karib-térséghez képest egészen más feelinget hozott. Korábbi hajózásaim során elég sok karib szigetet bejártam, így a fejemben ez volt:
Szigetcsoport, akkor olyan lesz, mint bármi az óceán túlfelén.
Nem várt az a “nyomás”, mint például egy bahamai kikötőben, hogy a fél világot el akarják adni neked. Voltak árusok, meg dzsiptúrát hirdető fazonok, de egyik sem volt nyomulós.
Ennél a megállónál az volt a terv, hogy van egy tengerparti bár, ott találkozik a csapat, mert van jó wifi, lehet fürdőzni, feküdni a homokban. Engem ez annyira nem hozott lázba, ahogy angolul mondják: “Been there, done that“, így inkább elindultam valami helyi piacot vadászni. Közben összefutottam egy másik magyarral, Zolival (aki magyar yo-yo bajnok), és együtt vettük nyakunkba Mindelo városának a kevésbé turistás részét. Ennyire délen Afrikában még nem voltam, így nagyon érdekes volt látni az épületeket, embereket. Találtunk egy iskolát és én nagyon szerettem volna megnézni, hogy mégis milyen egy afrikai suli belülről. Kihallatszott az oktatás, egy tanárnő meglehetősen hangosan beszélt éppen, így nem akartunk zavarni.
Kis kószálás után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a többiek által kiválasztott helyet, hogy milyen az internet. Hát, nem volt jó. Így pár perc szenvedés után a város többi részét fedeztük fel, már többen, egy kis net után kutatva, melyet végül egy kis kávézóban találtunk meg. Nem is tudom mit gondoltam, de valami sonkás-sajtos péksütit ettem, aztán meg azon járt az eszem, hogy vajon lesz-e később ebből baj. (Nem lett.)
Zolival végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az iskolához, mert szeretne nekik egy kis jojot oktatni és bemutatót tartani. Térkép és mobilnet nélkül próbáltuk rekonstruálni, hogy merre jártunk, és merre lehetett a suli. Közben találtam egy kisboltot (vagy inkább hentest), be is mentem, hátha van valami helyi fűszerük. Egyáltalán nem sikerült megtalálni a közös nyelvet, próbáltam angolul, spanyolul, franciául, egyik sem működött sajnos, így otthagytam őket, és az olyan állati részeket, amiket még életemben nem láttam… Igen, fűszer nélkül távoztam.
Megtaláltuk végül az iskolát, ahol éppen “váltották” a gyerekeket. Délelőtt a kicsik, délután a nagyobbak tanulnak. Zoli tartott nekik a suli előtt egy kis bemutatót, páran ki is próbálhatták a jojót, nagyon jó volt látni, mennyire örülnek, és összekapaszkodva figyelik a “távolról jött fehér embert”. Az egyik tanárnő végül beinvitált minket az osztályterembe, ahol jöhetett egy hosszabb bemutató is. Tényleg nagy élmény volt! Ezután teljesen feltöltve tértem vissza a hajóra.
Ezután jött a számomra (is) maratoni, 5 nap a tengeren. Ekkor már azért fogyott az energia, kezdett meleg is lenni. Mindenki élvezte a meleget, de én ezt a hőséget sosem viseltem annyira jól. Így kellett néhányszor pihenőt / elvonulást tartanom. Ebben az öt napban léptük át az Egyenlítőt, mely során néhányan a hajó mozgását is belevéve futottak egy maratont. (Ezáltal nyilván kevesebbet kellett futniuk, de nagyon meleg volt, így abszolút megértettem őket.)
Az utolsó napokon is folytatódtak a programok, ekkor volt a Talent show, majd csoportképek tömkelege. A showra előkerült a fényképezőm is, mert szeretek kevés fényben fotózni, koncertfotós múlttal nekem a színpadi fények “hazai terepnek” számítottak.
Recife, Brazília és a hazaút
Az 5 vízen töltött nap után jó volt végre szárazföldet látni. Eredetileg az volt a tervem, hogy megyek a reptérre, nem hiányzik nekem a nagy meleg. Végül a hajótársaságnál foglaltam egy buszos Recife és Olinda körutat, melynek a célállomása a reptér volt. A “kicsit” hosszú kiszállás miatt át kellett írni a menetrendet, de így is szép helyekre vittek: egy börtönbe, ami most kézműves piacként üzemel, Olindaban egy jót sétáltunk a tűző napon, a megállók között pedig a buszról lehetett nézni az épületek és emberek közötti különbséget. Nagy volt a kontraszt a szögesdróttal védett apartman-komplexumok és az omladozó lakhelyek között.
Örülök, hogy elmentem erre a körútra, mert a kicsi reptéren megőrültem volna, ha az így is hosszú várakozást még tovább húztam volna. Sajnos nem sok minden volt elérhető, így többnyire netezéssel, beszélgetéssel töltöttem az időt. (Voltak mások is az útról, akik “azonnal” hazamentek, így volt társaságom). Felszállás után nem sokkal egy héten belül másodszor is átszeltem az Egyenlítőt, és visszatértem az északi féltekére.
A TAP légitársaságnál foglalt jegyem eleve rövid (kevesebb, mint 2 órás) átszállást biztosított, de késve értünk Lisszabonba, így a leszállástól kb. 20 percem volt elérni a beszállókapuhoz. A reptéren egy ügynök várt, aki gyorsítósávban végigvitt mindenen, így még lihegni is volt időm a Budapestre tartó gép előtt. Végül biztonságban, meglehetősen fáradtan, kicsit leégve (az egyik reggeli napozásnál nem sikerült mindent bekenni) hazaértem a havas Magyarországra.
Összegzés
A NC által használt #journeyofalifetime hashtag tökéletesen megállta a helyét. A hajózás nem volt komfortzónán kívüli élmény számomra, de hasznos előadásokon vettem részt, remek emberekkel találkoztam, beszélgettem. A hajó, az elérhető ételek minősége nem volt nagy eresztés (egy-két kivételtől eltekintve), de nem is gondoltam, hogy kulináris élményben lesz részem és a hajóra is csak egy helyszínként tekintettem.
Fáradtan, de ötletekkel és tanácsokkal teli érkeztem haza, abszolút megért minden elköltött forintot ez a kicsivel több, mint két hét. Azóta több online (és offline) eseményen vettem részt a résztvevők szervezésében, illetve van egy kis csoport, akikkel kétheti rendszerességgel beszélünk, dolgozunk közösen a saját projekteken. Szóval tényleg a digitális nomád közösség részének érzem magam, így is, hogy (még) nem vagyok az.
Idén már sajnos nem lesz Nomad Cruise a jelenlegi helyzet miatt, de a jövőben mindenképpen ajánlom, ha lehetőségetek engedi!
Jöjjön néhány kép, melyet Árvai Dóra készített, akit az Instagramon kívül két helyen is megtalálhattok: https://adventuresofdora.com/ és https://doraarvai.com/. (A címlapfotó is az ő munkája.)
Hú, ez hosszúra sikeredett, de így is kihagytam sok mindent.
Ilyen az, amikor elszabadul a kezemben a klaviatúra, a jövőben türtőztetni fogom magam, ígérem! 🙂
